Egy kisváros szélén volt egy börtön, ahol csupa életfogyitglanos rab töltötte büntetését. A börtön arról volt hírhedt, hogyha a városka lakói összegyűltek a börtön előtt, az igazgató lehetőséget adott egy tetszőlegesen kiválasztott rabnak, hogy kiállva az erkélyre a tömeg elé, egy negyedórában elmondja történetét.

Ha tetszett a tömegnek, akkor szabadon engedték, de ha nem, akkor örökké itt maradt, és többé már nem kapta meg ezt lehetőséget.

És hát csak nagyon ritkán kegyelmezett meg a tömeg a raboknak. De mivel senki sem tudta előre, mikor verődnek össze – az év bármelyik napján, este, éjjel vagy reggel – mindenki éjjel-nappal a saját sztoriját mormolta magában, hiszen bármely pillanatban készen kellett állniuk.

Akik pedig visszakerültek, sohasem árulták el a többieknek, miért vallottak kudarcot. Sokan közülük bele is őrültek az elszalasztott lehetőségbe.

Egyik nap üzen az igazgató, hogy menjek ki az erkélyre. Kiléptem. Néztem a tömeget: férfiak, nők, fiatalok, öregek, beszélgettek, rám sandítottak, gúnyos kíváncsisággal várták, vajon hogyan fogok könyörögni, és bizony már előre élvezték, hogy markukban tartják sorsomat.

 

Az első sorban egy csinos lány vadul nevetgélt, majd felém fordulva hirtelen felhúzta trikóját, kibuggyantva csodálatos melleit, és felém kiáltotta:

– Kéne, mi!!? – hatalmas röhej volt a válasz a tömegből. Én pedig elkezdtem:

Nem siránkoztam, hogy ártatlan vagyok, és otthon három gyerekem zokog értem mindennap.

Elmondtam, hogy már utcagyerekként megtapasztaltam a világ gonoszságát, aljasságát, és minden nap az életben-maradásomért kellett küzdenem. Igen, bűnös vagyok. De már belefáradtam a küszködésbe, a kiszolgáltatottságba, és bár itt bezártan élek, minden napom biztonságban telik, tudom, mit hoz a holnap, és egyáltalán nem vágyom vissza abba a pokoli nagyvilágba. Az arcokról lassan kezdett lefagyni a gúnyos vigyor, egyre komorabbá vált tekintetük, mert érezték, hogy ez a nyomorult féreg nemhogy nem rimánkodik, hanem egyenesen az ő életükről beszél!!

 

Folytattam:

–       Bár ezt senki nem tudja, alagutat ástam a börtön fala alatt, így bármelyik éjjel kimehetek a városba, ahol van egy barátnőm, és együtt lehetek vele. Ám én mindig visszajövök ide!

Itt megálltam, lassan körbe járattam a tekintem rajtuk, és lassú, nyugodt hangon ennyit mondtam:

MERT ÉN ITT…  BOLDOG VAGYOK!

 

Ez robbant, mint a bomba! A kivörösödött arcok eltorzultak a dühtől, ezt már nem bírták elviselni. Öklüket rázták, és artikulálatlanul üvöltözték:

ENGEDD SZABADON, ENGEDD SZABADON!!

Ekkor az igazgató mögém lépett az erkélyen, és csak ennyit szólt:

– Szabad vagy…